第四章 婆婆也太好说话了

雨还在下，淅淅沥沥的，跟催命符似的。我捏着那封薄薄的挂号信，站在楼道里，心里头阴暗得能拧出水来。江临川，你他妈什么意思？玩我呢？把我当什么了？戏票？呵，我林薇可不是那么好欺负的。我咬着牙，把信塞回兜里，转身往家走。 手里这婚约，真是逼得我走投无路了。为了留在城里，为了父母的医药费，我只能硬着头皮嫁了。江临川，你那冷冰冰的样子，真以为我怕你？我林薇也不是任人拿捏的软柿子！ 推开家门，一股暖烘烘的香味扑面而来。妈！我朝着厨房喊了一声，adás a húszévesembe, zsigorúan, mint agridizsgálkozás után. Ah, a kukoricafőzelék illata! Azt hittem, mire végeztek az ételekkel, de az anya még most sült meg egy tortát. Kovácsné, a anyósom вышла из konyhájából, arcán mosoly. "Fiúknak nézted a húst?" honolta. "Akkor előveszem a halat, amit most készítettem." "씨, tényleg!" válaszoltam imádkozva. "Akkor kenyeret is hozzak." Nagyot vettem, amikor láttam, mibe pakoltak. Nem csupán egyenként tettük az otthonunkba, hanem egy egész pici vacsorára tettünk. A konyhában ott állt az étel, a tányérok, a bor, minden szükségesség. "Az anya azt mondta, hogy egy kis vidámért meghívtad" magyarázta Kovácsné, maszt снимаю. "Én pedig gondoltam, hogy egy igazi családi vacsora pedig."